Úgy nőttem fel, hogy a mindenszentek és a halottak napja nagyon fontos volt a családom életében. Anyukám volt a megemlékezések fő mozgatórugója, aki egy

zemplén megyei faluból származik, ahol az volt a szokás, hogy nemcsak egy-két mécsest vittünk a sírokra, hanem a család összes hozzátartozójának sírját teljesen feldíszítettük. Ilyenkor még azokról az elhunytakról is megemlékeztünk, akik távoli rokonok voltak, vagy a sírjukat már nagyon nehéz volt megközelíteni.

 

Ez a szokás az elmúlt évek során módosult kicsit, de alapvetően még mindig igaz, hogy nagy hangsúlyt fektetünk az elhunytakról való megemlékezésre.

Mikor 14 évvel ezelőtt elvesztettem édesapámat, utána vált számomra fontossá, hogy a sírjára a szokásos mécsesek és virágok mellett valami személyeset is elhelyezzek. Valamit, ami neki készült, ami csak neki szól.

Tavaly a kislányommal közösen díszítettünk fel a sírt, és a mécsesek és csokrok mellett akkor is volt úgynevezett beültetés, ami azért is nagyon fontos, mert időtálló, és aztán egész télen dísze marad a sírnak, jelezve, hogy mindig gondolunk arra, aki már nincs közöttünk.

 

Ilyenkor nemcsak a temető, hanem az otthonunk is az emlékezés helyszíne lesz. Mécseseket gyújtunk és otthon is egyedi kompozíciók kerülnek az asztalokra.

 

Ahogy anyukám engem kisgyerekkoromtól kivitt ilyenkor a temetőbe, én is mindig kiviszem a gyerekeket. Mikor a fiam kicsi volt ráült a nagypapa sírjára és azt mondta, hogy az a „nagypapa Ferrarija”. Ő így gondolt tisztelettel a nagypapára. Amikor a dédszülők sírjánal vagyunk, akkor rendszerint előkerülnek a családi legendárium történetei az első vagy a második világháborúból. Ez is része az ünnepnek. A temető a kegyeleti ünnepeken varázslatos hely lesz.

Nagyon szép, ahogy az emlékezés láthatóvá válik.  Megindító, ahogy megjelennek a családok és mindenki valamilyen kis emlékkel szeretné jelezni, hogy ott volt és emlékezett.